Friss tapasztalat, bár nem tudom, általános-e a szabály.
Történt, egy kellemes februári szombat délutánon, Jászboldogháza határában maroknyi mindennapi zöld hős gyűlt össze. A cél: megvalósítani egy víziót. A vízió mindössze három héttel korábban született, lényege, hogy kisközösségek összefogásán keresztül, a globális gondolkodás és lokális cselekvés elvét alkalmazva, apró biodiverzitás menedéket hoznak létre az agrártájban. Egy úgynevezett ÖkoOázist, a néha szinte sivatagszerűen elszegényedett kultúrtájban.
És hogy ehhez mire van szükség? A legfontosabb: egy tenni akaró csapat. Majdnem ugyanilyen fontos egy jó gazda, aki befogadja az oázist. 6x6 méter nem nagy, de annál nagyobbra teremtett terület ez. És ami ezután jön az már apróság. Néhány oszlop, és vadháló, hogy kizárjuk azokat a vadakat, akik az első időben még nem értik, nekik is készül. Pár deszka, fatuskó, nádszövet, fakéreg. Hogy a menedék már az első években is működjön. Magányos méhek, erdei fülesbagoly, gyertek! Rovarhotel és költőláda vár titeket.
És szükséges a reménybeli oázis teste: bokrok, cserjék, fák csemetéi. Nagyon fontos, minél változatosabb, az se baj, ha a tucatnyi csemete tucatnyi fajt képvisel. Szintén fontos, csak olyan fajok, amelyek az adott tájban őshonosak, igazi magyar földbe való, igazi őshonos fák és cserjék.
Ezek a csemeték szépen megerednek, majd később virágukkal és termésükkel élelmet nyújtanak, odvaikkal, tüskés ágaikkal fészket, lakóhelyet óvnak, árnyékukkal susogó leveleikkel megszülető embergyerek generációknak felüdülést, inspirációt és erőt adnak, hogy a globális ökológiai válságból kivezető hosszú-hosszú utat ne tévesszék szem elől.